BANDOG

A bandog nevet a középkorban az ôrkutyaként használt nagytestû és erôteljes felépítésû ebekre használták. Ezeket a félelmetes állatokat nappal megkötve tartották, és csak éjszakára engedték szabadon. A név az ôsrégi szász „Banda” (lánc) szóból származik. A név jelentése „láncra kötött kutya”.

Az elnevezés ekkoriban csupán a funkció megjelölésére, és nem a fajta meghatározására szolgált. Így gyakran egymástól nagyon is eltérô küllemû kutyákat illettek ezzel a névvel. Ami közös volt bennük, az az átlagosnál masszívabb felépítés, erôsebb csontozat, és a vad, félelmet nem ismerô természet volt.

A Bandogok és elnevezésük – az élettér, vagyis a paraszti porták eltûnésével – az idôk folyamán feledésbe merültek. A közös névvel illetett nagytestû kutyák fennmaradt képviselôi az 1850-es években megkezdett tipizálás nyomán már fajtákba sorolva, más néven éltek tovább. Úgy tûnt, a kifejezés végképp kihalásra ítéltetett, ám a XX. század utolsó harmadában a tengerentúlon újra feltámadt az ôsrégi szó.

Történt, hogy az 1960-as évek elején egy bizonyos John Swinford nevû állatorvos megálmodta magának a világ lehetô legkeményebb ôrzô-védô kutyáját. Elképzelésének megvalósulását egy game Pit Bull kan és egy hatalmas termetû Mastino Napoletano szuka keresztezésétôl remélte. Úgy gondolta, hogy a bull and terrier fürgesége és temperamentuma szerencsésen ötvözôdik majd a molosszus méreteivel és csontozatával. Ettôl a párosítástól remélte azt a kutyát, amelyik a világ legtökéletesebb ôreként méltó utódja lesz a középkori Bandog-oknak.

A fenti keresztezés eredményeként valóban remek küllemû és karakterû kutyák születtek, így Swinford tovább folytatta a „régi-új” fajta tenyésztését. Egyesek szerint angol masztiff szukákat is használt, bár ezek csak találgatások. A lényeg, hogy a késôbbi almokból további pompás egyedek láttak napvilágot kennelében. Ám a derék doktor sajnálatos módon fiatalon elhunyt, így az általa elindított kezdeményezés csaknem feledésbe merült.
Azonban megkezdett munkája szép számmal talált követôkre. Ezek a lelkes hívek folytatták az általa kidolgozott programot, bár a késôbbiekben már Bullmastiff-ot és Dogue de Bordeaux-ot is felhasználtak kutyáik tökéletesítéséhez. Ennek a logikának az alapján ma is minden olyan kutyát, amely az APBT és valamely molosszoid fajta frigyébôl származik, az USA-ban Bandog-nak hívnak. Az American Bandog Club igyekszik összefogni a fajta híveit, s népszerûsíteni az általuk tartott kutyákat.

Az Európába vezetô út

Miután a ‘70-es években megindult az American Pit Bull Terrier-ek importálása, az „erôs kutya” fogalma új értelmet nyert Európában. Kezdetben szinte kizárólag a viadalok hívei tartották és tenyésztették ôket, és az általuk más fajtákkal végrehajtott keresztezések is ezt a célt szolgálták. Noha az USA-ban az ilyen párosítások ekkor már inkább a tökéletes ôrzô-védô eb megteremtését célozták, az európaiak kezdetben még nem tudtak kilépni az arénák környékérôl. Ennek a tenyésztési folyamatnak a résztvevôi – természetesen a már említett APBT mellett – elsôdlegesen a rottweilerek és a különbözô molosszoidok voltak. Ezek valamennyien az ókori hadikutyák leszármazottai, sôt néhányan még közelebbi rokonok is a középkori bulldogon keresztül. Kezdetben Európában is ezen meglehetôsen szerteágazó keverékeket illették a Bandog névvel.

Vannak, akik részint Swinford, részint az európai kutyaharc-rajongók hatására ma is ezekre a kutyákra használják a Bandog nevet. Azonban egy a ‘80-as években elindított program résztvevôi leszûkítették a kört. Rokon fajták egy bizonyos tenyésztôi elképzelés szerinti párosításából született egyedek elnevezésére használták ezt a régi elnevezést.

Ez az elsôsorban Hollandiában és Németországban kidolgozott koncepció négy fajtán alapult. A tenyésztôk végsô eredményként, akárcsak Swinford húsz-huszonöt évvel korábban, ezen kutyák legjobb tulajdonságainak egyesülését várták.

Elképzelésük az volt, hogy az APBT tökéletes anatómiai felépítését, robbanékonyságát ötvözzék a rottweiler munkaszeretetével és nyugodtabb természetével. Az utódokban viszsza akarták kapni a molosszusok hihetetlen erejét, méreteit és csontozatát, ám a mai Mastiff-okra jellemzô lustaság nélkül. Ezt a Bullmastiff és a rhodesian ridgeback bevonásával remélték elérni. Ez utóbbi fajta hihetetlenül szívós és kitartó izomzattal rendelkezik, s alkalmasnak látszott a molosszoid „feljavítására”.

A felsorolt négy fajta különbözik ugyan egymástól, megegyeznek viszont a következôkben: mind intelligens, nagyszerû fizikumú munkakutyák. A tenyésztôk erre az alapra építkezve kívánták belôlük megteremteni a hibátlan felépítésû és temperamentumú szolgálati ebet, megôrizve az elôdök legjobb tulajdonságait. Nagy hangsúlyt kapott a használhatóság és kezelhetôség szempontjából esetleg kedvezôtlen jellemzôk kiszûrése.

A mackós termet és az ebbôl eredô lassú mozgás eltûnésével olyan ebet kapunk, amely közel rottweiler méretû, ám annál sokkal erôsebb, ugyanakkor fürgébb és kitartóbb. A nehézkesség mellett a túlzott élénkség is az „ejtett” tulajdonságok közé került, ám az intelligencia és karakter megmaradt.

Az elmúlt években a legtöbb tenyésztô a rhodesian ridgeback helyett egyre inkább a Dogo Argentino-t kezdte el használni, mivel ez a fajta is páratlan szívósságáról és kitartásáról ismert Ugyanakkor afrikai társától eltérôen ô egy igazán közeli rokon a molosszoidok és a bulldogok családjában. Így nem okoz „gondot” az oroszlánkutya keskenyebb fejtípusának esetleges átöröklôdése az utódokban.

A Bandog megalkotásának receptje a következô: egy APBT kannal fedeztetnek egy rottweiler szukát, míg a másik oldalon ez a párosítás ridgeback (vagy argentin dog) – Bullmastiff. A megszületett keverékeket a másik ág egyedeivel párosítják, és ennek eredményeként kapunk Bandogot.

Ez a fajta tehát nem más, mint céltudatosan létrehozott keverékek keveréke. Ez természetesen csak az elsô generáció, melyben egyik-másik ôs tulajdonságai dominánsan jelentkezhetnek. Ennek kiküszöbölésére alkalmas a Bandogok egymással való párosítása, amely a homogenizációt segíti elô. Emellett a tenyésztôk folyamatosan nyúlnak vissza az „ôsfajtákhoz”, különbözô kívánatos tulajdonságok felerôsítése céljából.

Jellemrajz

A Bandog ôseitôl csak a legjobb tulajdonságokat örökölte, ennek megfelelôen kiegyensúlyozott, nyugodt és rendkívül értelmes kutya. Mint ilyen, tökéletesen alkalmas nemcsak az ôrzô-védô feladatok ellátására, de nagyszerû társ is válik belôle. Következetes, szigorú neveléssel bármelyik „nagy” szolgálati fajtával minden tekintetben egyenértékû, sôt azokat – fizikailag mindenképpen – felülmúló kutya válik belôle.

Éppen ide kívánkozik az a gyakran hallható megjegyzés, miszerint a keverék kutya mindig egészségesebb fajtatiszta társainál. Ha a megállapítás valóságtartalmát a Bandog ôsei közül divatkutyának számító rottweiler és Bullmastiff esetében vizsgáljuk, igazat kell adnunk neki. Ezeket a fajtákat olyan defektusok sújtják, mint a csípôdiszplázia, a fertôzésekre való fogékonyság vagy az utóbbinál a rövid élettartam. Ezek mind a XX. század utolsó harmadában megkezdett, egy rosszul értelmezett ideálkép elérését vagy csak a piaci igények kielégítését szolgáló felelôtlen szaporítás következményei. A Bandog szerencsére mentes ezektôl a hajlamoktól és betegségektôl, s kevés számú elkötelezett híve mindent elkövet azért, hogy ez így is maradjon.

Jellemében leginkább nagytestû felmenôihez, a rottweilerhez és a molosszerekhez hasonlít. Már-már a makacssággal határos nagyadag önérzet lakozik benne, amelyet a gazda által kiadott parancsok végrehajtására irányuló olthatatlan vágy ellensúlyoz. A gépiességet ugyanakkor oldja a terrieres élénkség és magasfokú intelligencia, mely egyben biztosítja a hatalmas tömeg gyors és koordinált mozgatását.

A valódi Bandog fantasztikus és hihetetlenül izgalmas figura, éppen ezért nem véletlen, hogy népszerûsége világszerte nôttön-nô.